Volt egyszer egy szegény asszony s annak egyetlen fia: Jancsi volt a neve.
Azt mondja Jancsi egyszer az anyjának:
- Édesanyám, én elmegyek szerencsét próbálni. Talán csak szerzek valamit, s kendnek is jobb lesz az élete.
A szegény asszony pogácsát sütött, feltarisznyálta a fiát, s Jancsi elindult hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s amint egy rengeteg erdőn menne keresztül, megszólítja valaki.
Néz erre, néz arra, nem lát senkit. Aztán felnéz egy fára, s hát annak a felső ágára rá van tekeredve egy kígyó, az szólott hozzá.
Azt mondotta Jancsinak a kígyó:
- Te legény, végy le a fáról, s vígy haza az édesapámhoz, bizony nem bánod meg.
Jancsi felmászott a fára, a kígyót szépen letekerte az ágról; az meg mindjárt rátekerőzött a nyakára, de nem bántotta Jancsit.
Akkor leereszkedett Jancsi a fáról, továbbindult, s kérdezte a kígyótól:
- Hát hol lakik a te édesapád?
Mondotta a kígyó:
- Látod-e amott azt a nagy tüzet? Ott lakik az én édesapám gyémántpalotában.
Hitte is, nem is Jancsi ezt a beszédet, de azért csak vitte a kígyót, többet nem kérdezősködött.
Tovább mennek, mendegélnek, s egyszerre csak eléjük áll egy disznó nagy röfögéssel.
Azt mondja Jancsinak a disznó:
- Tedd le azt a kígyót, legény, mert téged is megvarázsol, mint engem! Látod-e, én királyfi voltam, s disznónak varázsolt.
Mondotta Jancsi:
- Nem bánom én, akárminek varázsol; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Amint egypár lépéssel továbbmentek, mondja a kígyó:
- Szerencséd, hogy nem hallgattál arra a disznóra! Királyfi lehetne még most is, de megvarázsoltam, mert hiába kértem, hiába könyörögtem, nem vitt haza édesapámhoz.
Még egy kőhajításnyira sem értek, eléjük toppan egy ló, s az is mondja Jancsinak:
- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert téged is megvarázsol, mint engem.
- Nem bánom én, ha meg is varázsol – mondotta Jancsi –, megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Mikor egy kicsit továbbhaladtak, mondotta a kígyó Jancsinak:
- Látod, Jancsi, ezt is azért varázsoltam meg, mert nem vitt haza az édesapámhoz.
Tovább mennek, mendegélnek, s hát jő velük szembe éktelen nagy bömböléssel egy bika.
Mondja ez is Jancsinak:
- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert bizony megvarázsol, mint engem.
Mondotta Jancsi:
- Hadd varázsoljon, én nem bánom; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Azzal továbbmentek. Mikor egy kicsit eltávolodtak a bikától, mondja a kígyó:
- Látod, te legény! Ez mind a három királyfi volt, s mind a hármat kértem, hogy vegyen le a fáról, vigyen haza édesapámhoz, de egyiknek sem volt annyi szíve, hogy megkönyörüljön rajtam. Azért varázsoltam meg mind a hármat.
Aközben megérkeztek ahhoz a nagy tűzhöz, amelyet messziről láttak. Attól a tűztől nem messze volt a gyémántpalota, abban lakott a kígyó édesapja: a kígyók királya.
A gyémántpalota előtt egy regement katona állott őrt, s mikor Jancsi odaért a kígyóval, szépen két sorba állottak, s úgy szalutáltak.
Felmennek a gyémántgarádicson, s amint mennek, mondja a kígyó Jancsinak:
- Hallod-e, te jó legény! Az édesapám, amiért engem hazahoztál, annyi ezüstöt és aranyat kínál, amennyit csak elbírsz, talán még többet is, de te ne fogadj el semmi egyebet, csak azt a nagy abroszt, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve.
Bemennek a palotába, fogadja a kígyókirály nagy örömmel Jancsit, s mondja lelkes szóval:
- Kívánj akármit, te legény! Adok neked aranyat, ezüstöt, gyémántot, amiért visszahoztad egyetlen lányomat.
Mondotta Jancsi:
- Nem kell nekem, felséges királyom, sem aranya, sem ezüstje, sem gyémántja, csak az a nagy abrosz, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve!
- Jól van, fiam – mondja a kígyókirály –, neked adom, pedig ez a legdrágább kincsem a lányom után. Mert úgy tudd meg, hogy ennek az abrosznak csak be kell hajtani a négy sarkát, s tele lesz mindjárt étellel-itallal. Ha ezt az abroszt megőrzöd, ételre-italra nem lesz gondod az életben.
Ott mindjárt meg is mutatja a király, hogy mit tud az abrosz. Behajtja a négy sarkát, s hát annyi rajta az étel-ital, hogy csak úgy ropogott alatta az asztal, pedig színarany volt mind a négy lába, de még a lapja is. Leülnek az asztal mellé, biztatja Jancsit a kígyókirály:
- Egyél-igyál, fiam!
Esznek-isznak, s egyszer csak mi történik, mi nem – nem egyéb a nagy semminél –, elég az, hogy kerül-fordul az asztal körül a kígyókirály lánya, s hát egy szempillantásra csak eltűnik, mintha a föld nyelte volna el, s ott van helyette egy szépséges szép lány, de olyan szép, hogy Jancsinak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól.
Megszólal a lány:
- Csudálkozol, ugye, te legény, pedig úgy nézz meg, hogy én vagyok az a kígyó, akit hazahoztál.
- Nem bánom én – mondta Jancsi –, ha az vagy, ha az nem vagy, de ha előbb látlak, bizony nem az abroszt kérem az apádtól, hanem téged.
Mondja a kígyókirály:
- Ne búsulj, fiam! Neked adom az abroszt is, neked adom a lányt is, s adok mellé tenger kincset, élhettek vígan, míg a világ s még két nap.
De bezzeg megörült ennek a beszédnek Jancsi, nemkülönben a kígyó-királykisasszony. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, hét álló nap s hét éjjel táncoltak.
Akkor a fiatalok hatlovas hintóba ültek; hatlovas hintó előtt ment egy regement huszár, utána is egy regement huszár; kétfelől a hintó mellett két regement gyalogkatona, úgy indultak a Jancsi hazájába.
De még mi mindent vittek utánuk! Hat szekér ezüstöt, hat szekér aranyat, hat szekér gyémántot. Ahogy megérkeztek a Jancsi hazájába, éppen olyan gyémántpalotát építettek, mint a kígyó királyé.
Beleköltöztették Jancsi anyját is. Bezzeg jó dolga volt azután, kezét-lábát összekalácsolta, úgy élt, mint egy királyné.
MÉG TÖBB MESE, MONDÓKA ÉS FOGLALKOZTATÓ »
